2013. november 1., péntek

Halloween - Short Story

Sziasztok! :) Igazából kicsit megkésve de közzé szeretném tenni Halloween alkalmából az egyik régi történetemet. Jó olvasást, folytatásért katt ide: Halloween evening


xoxo: Looney G.


~1816~

- Mrs. Dewdeny, kérem, semmit se bízzanak a véletlenre! – súgta a selyemruhás finom nőnek, a hatalmas ricsajban a polgármester. Mindenki összegyűlt a városházában. Kisebb pánik tört ki az emberekben, nem tudták, hogy mit várjanak. A polgármester gyengéden megszorította a nő kezét, és mélyen belenézett a szemébe. Aggódott érte. Aggódott, hiszen szerette őt, de ezen a szörnyű éjszakán mégsem lehetett vele. Feladata volt, hogy mindenkit értesítsen a ma történő szörnyűségekről.


Hogy beszüntesse a tömegben kavarodó hangos beszédet, rá ütött a vastag tölgyfa asztal lapjára. Beleremegett a vastag fa, s csendet hagyott maga után.

- Igaz, hogy a bestia, már 2 éve nem zsákmányolt. De lehet, hogy a mai napra várt, hogy ártatlan polgártársaink vérét ontsa. Testvéreim, jól tudjátok mit kell tennetek. Öt órakor mindenki zárkózzon be az otthonába, állataikkal együtt. 2 óra van a sátán eljöveteléig. Hogy megakadályozzuk a bajt, minden család legalább egy töklámpást helyezzen ki a háza elé. Jól tudjuk, hogy a puska nem fog a bestiákon, ha netán valaki kint maradna ebben a pokoli órában…- elcsuklott a határozott férfi hang. A tömeg rémült tekintettel követte a polgármester minden rezdülését. - 16 emberünket gyilkolták le a szörnyetegek. 16 ártatlan embert - feszülten hallgatott mindenki. - Isten segítsen meg bennünket ezen az éjszakán. Most menjünk, készüljetek fel! – ezzel a mondattal berekesztette a gyűlést. Az egész falu megindult, hogy megtegyék az óvintézkedéseket. Bár tudták, ha a szörny előjön Halloween éjjelén nem lehet megállítani.

Leszállt az éjjel. A töklámpások elkészültek, bennük faggyúgyertya égett. Az emberek hittek abban, hogy a fény védelmet ad a pokoli lényekkel szemben. Hogy így nem vesznek el a sötétségben. Az emberek zárt ablakokkal, és zárt ajtókkal készültek fel a legrosszabbra. Teljes sötétség borult a falura, egyetlen egy csillag sem ragyogott fent az égen. A hold is a buja felhők közé rejtőzött, mintha nem akarná látni, mi történik eme éjjelen az emberek világában, csak akkor mutatkozott, mikor a kísérteties fekete fellegek elúsztak előle.

- Maria ne kérlek! Mariaa! - az egyik ház ajtaja kicsapódott, és egy fiatal fehér ruhás lány futott ki rajta. Eltorlaszolta kívülről az ajtót, hogy szülei ne mehessenek utána. Tekintete határozott volt, szívében a bosszú édes vágya forrt. A démoni lények 2 évvel ezelőtt az ő nővérét gyilkolták le. A lányt elevenen megnyúzták, s a maradék vérétől is megfosztották. Holteste az erdő mellett hevert, s az átfagyott húsában, egy vigyorgó tök volt karcolva.  A falu is hallotta, beleértve Maria családja is a lány fájdalmas ordítását, mégsem tudtak semmit sem csinálni. Hajnalban találta meg a nővérét a lány. A saját szemével látta a megkínzott testet… És ma véget akar vetni mindennek.

Egyre közelebb ért sötét, rémisztő, titokzatos fák csoportjához. Minden egyes lépéssel egyre bizonytalanabb lett. Egy pillanatra megtorpant. A bordái alig tudták megtartani a dübörgő ritmusban verő szívét. Erei majd szétrepedtek a hevesen lüktető vérétől. Félt. Érezte, hogy itt a vég. Szőke haját hátulról jeges szél fújta meg. A pupillája tágra nyílt, s teste megfeszült a rémülettől. A mögötte álló alak, óvatosan megcirógatta a szőke tincseket, de várt míg a prédája szembe néz vele. A lány vett egy nagy lélegzetet majd lehunyta szemét,  és szörnyeteg felé fordult…

Fel virradt, de Castlebridge népe nem a megszokott kakas kukorékolásra kelt föl, hanem egy keservesen zokogó nőre. Ordítása szívhasogató volt. Csak is egy anya tudta megérteni ezt a fájdalmas ordítást. Az emberek mind az erdő szélére siettek. Hajnal volt, már nem kellet tartaniuk a rémektől. Az asszony zokogva simogatta az élettelen testet.

- Utat engedjenek. Az Isten szerelmére had megyek már közelebb! - ordította a polgármester, óvatos léptekkel a guggoló asszonyhoz lépdelt, és megszorította a vállát. – Mrs. Dewdeny?!

- Este van, most bújj hozzám ölelj át, így együtt, micsoda boldogság, aludj hát, álmodj a békét nyújtó karjaim között tovább – ismételte a lányának zokogva újra.

- Mrs. Dewdeny… - közelebb lépett a polgármester a nőhöz, most már mellette állt. A levegővétele bent rekedt, és egy szót sem tudott kinyögni a rémülettől. A falu doktora is közelebb merészkedett, de őt is lesújtotta a látvány.

Maria, fehér csipkedíszes ruhája vérben úszott. Karjain harapás nyomok éktelenkedtek  Teste hófehér volt, és merev. Törzséről a hús le volt nyúzva, és szét feszített hús cafatok lógtak le róla a hús le volt feszegetve, s már a csontjait is lehetett látni. Méz szőke fürtjei eltűntek, feje helyett egy gonoszan vigyorgó töklámpás díszelgett…

2013. október 31., csütörtök

05. Chapter

Szép napot kívánok minden kedves ide tévedőnek! :) Régen hoztam részt, de egyszerűen kihalt belőlem az írás... nem az hogy nincs ötletem, mert van ötletem történethez, de nem tudom úgy leírni, hogy az szépen kidolgozott olvasásra érdemes munka legyen. Dolgozom rajta, hogy újra vissza szálljon belém az írás... nem tudom megjavítom a belső békémet vagy valami mert ez így nem lesz jó! Na, mindegy köszönöm annak aki még olvas engem és remélem tetszeni fog neki! :) Jó olvasást kívánok nyugodtan lehet komizni és pipálgatni a chat-be is nyomot hagyhatok magatok után! :))

Ui: ez a zene tükrözi a mostani fejezetet! ;)

xoxo: Looney G.
Feeling Good

Látszatra az eső felhők hadat üzentek a napnak, és csatájuk még korántsem tisztázódott. Szeretek borús reggelre ébredni, valamilyen megmagyarázhatatlan októl fogva jól érzem magam. A kedélyek lecsillapodtak egy héttel a temetés után, az emberek kezdik elfelejteni a történteket.

A délutánom hamar eltelt, hiszen be kellet vonatoznom a fővárosba, volt pár elintézni valóm. Nem csak a bácsikáim vagyoni részesedéseit, hanem a külsőm átalakításával is éppen ideje volt időt szentelnem. Beszereztem pár új cipőt és ruhát, az eladók ízlésére hagyatkozván. Miután mindennel végeztem már sötét volt. Gyalog indultam a vasútállomás felé. Határozott léptekkel haladtam a nedves járdán. Épp hogy szivárgott az eső fekete égboltból A város ezen része, nem mondható az igazán nyüzsgő turista látványosságnak. Inkább a kertvárosi részhez tartozott. Mélyen lélegeztem be a tüdőmbe a levegőt, és engedtem hogy a májusi szellő lágyan röpítse kusza tincseimet. Egy kocsit hallottam befordulni a hátam mögött, és percekkel később már a fényszórója árnyékát is megpillanthattam az úttesten. Vártam, hogy elsuhanjon mellettem és hogy a kocsiból áradó benzinszag felüsse az orromat, de nem így történt. Az autó megállt mellettem, és lehúzódott az ablaka. Egy fiatal férfi mosolygott rám, cigarettával a szájában.

- Mennyi egy menet cica? - szűrte a fogai között.

- Én nem… - jobbnak láttam tovább állni, de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

- Na, ne kéresd magad! - nevetett, majd kidobta a csikkjét az ablakon. - Pattanj be, nem harapok.

Fejemet elöntötte a vér, és jól eső bizsergés futott végig a gerincem mentén. Elindultam a kocsi irányába, majd beszálltam a férfi mellé. Nem éreztem kellemetlenül maga, nem féltem. Tudtam, hogy, ha valakinek bántódása esik az nem én leszek. A vadász mindig kellő tisztelettel bánik a zsákmányával, had érezhesse hogy egy kicsit is biztonságba van mellette.

***

A motel koszos volt és erős kátrány szag terjengett a levegőbe. A férfi elfordította a kulcsot a 43-as számú szoba zárjában, majd benyitott.

- Így sokkal meghittebb lesz…- morogta és érződött a hangjában egy csöppnyi gúny. Jóvágású fickó volt, öltönyben. Ha tippelnem kellet volna a foglalkozása státusza határozottan vezető. Erős ámbraillatú volt és barna hajtincsei rakoncátlanul üldögéltek a feje tetején. Elővett az öltöny zsebéből egy ezüstös színű flaskát. Ügyesen lecsavarta a tetejét, majd nagyot kortyolt a benne lévő erősítő folyadékból. Egészen közel lépdelt hozzám. Leheletéből éreztem az imént elfogyasztott alkoholt, és már a szaga is elbódított.

- Itt semmi helye a finomkodásnak. - kezdte gombolgatni a kabátom gombjait. Ügyetlenül bujtatott ki belőle, majd a falnak nyomott, és érzéketlenül habzsolni kezdte az ajkaimat. Közben kezei a blúzom alá tévedtek, és egy határozott mozdulattal megfosztott tőle. Egy pillanatra elmosolyodott, de utána villám sebessége neki látott, a nadrágja kigombolásának. Én sem voltam rest, gyors mozdulatokkal szabadítottam meg zakójától, és ingétől. Végig simítottam kezem az izmos felső testén majd egy erős lökéssel a mögötte lévő székre kényszerítettem. – Na erre vártam! - mosolyodott el kajánul. Felvettem az időközben a földre kerülő nyakkendőjét és hátra kötöztem mind a két karját. Visszafordultam hozzá, majd egy bátorító mosolyt varázsoltam az arcomra, azzal megfordultam és a kabátom zsebébe kezdtem kutatni.

- Ha gumit keresel itt van a zsebembe - szólt segítőkészen..

- Kösz már megtaláltam - azzal szétnyitottam a kezemben lévő bicskát, és légies léptekkel a férfi felé igyekeztem.

- Várj azzal meg mit akarsz?! - jó érzés töltött el, mikor észrevettem a férfi arcára kiülő pánik jeleit.

- Játszunk! - azzal az egy gyors mozdulattal beleállítottam a pengét a combjába. Éles ordítás zengte be a szobát. Szebben csengett a fülemnek, mint bármilyen Bach szimfónia. A lüktető sebből pirosló vér bugyogott föl. Lassan húztam ki a kést, majd bemértem a következő megsértendő felületet. Az emberi test olyan csodálatos… ahányszor emberi élet fényét oltom ki mindig gyönyörködöm benne. Nézzük csak a bőr egyfajta csomagoló rétegként szolgál, nézhetjük akár úgy is mint egy festetlen vászon, viszont amikor a penge felsebzi a testet… megjelenik a művész alkotása. Feltörik a vér ezernyi pompás és csodálatos árnyalata. 

Átkaroltam a férfi nyakát, majd egy egészen finom lágy és éréki csókot leheltem ajkaira. A halál csókja… A bicskámat az enyhén borostás nyakának feszítettem.

- Kérlek, ne-ne tedd! - elmosolyodtam, és hangszálaim felengedtek egy csilingelő nevetést is.

- A pokol klassz hely, elfogadott a paráznaság, remélem, még összefutunk ott! – azzal bele eresztettem a penge tépő, cibáló fogsorát a nyaki idegeibe. Szempillantások alatt ömlött spriccelt ki a vér a lüktető sebből. A férfi hörögve lehelte ki élete utolsó leheletét is, míg a vére egy nagyobb tócsában folydogált a lába alatt. Kék szemei meredten néztek a melleim irányába. Megtöröltem a bicskám a földön elszórt egyik ruhadarabbal, majd visszacsúsztatta a zsebembe. A szék háta mögé térdeltem, ahol lekötöztem a becserkészett áldozatom, és egyszerűen lehúztam a gyűrűs ujjáról az arany gyűrűt. Visszaballagtam az ágyhoz, és szédelegve elterültem rajta. Hallgattam a vér ritmikus csöpögését az időközben jókora nagyságot elérő vértócsában.

Akárcsak az eső cseppek. Súlytalanul zuhannak, s a becsapódásuk mégis érzékelhető. A fejem zsongott, ismerős hangok szólaltak meg a fejemben. Az emlékeim ismét utat törtek maguknak és hozzám beszéltek. Végtagjaim elernyedtek, olyan érzés volt, mintha millió hangya fedte volna testem. Tudtam nemsokára újra látom a családomat. S ha az kell hogy ismét velük lehessek… újra megfogom tenni!