Kedves olvasók! :) Hatalmas boldogság volt látni, hogy ilyen sok kommentem érkezett már, hiszen még csak most következik a 2. rész. Nem hittem volna, hogy lesz feliratkozóm, és megdöbbenésemre nem hogy egy, de 6-an vagytok, szóval itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak! :)
Elhoztam nektek a következő részt, ami lehet, hogy kicsit érthetetlen lesz, de muszáj felvezetnem ezt a bonyolult de mégis összetett történetet. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket! :)
xoxo: Looney G.
Hourbow Street 23. Olyan rég
gyalogoltam már ezen a környéken. A lépteim oly könnyedek voltak, szinte
szálltam az enyhén csípős északi szellővel. Úgy éreztem, most már szinte
megállíthatatlan vagyok. Viszont volt egy fontos dolgom, ami előtt belekezdek
az életembe. Egy olyan ügy, amely nem tűrt több halasztást. Gyakorolnom kell,
hogy azon a bizonyos napon minden tökéletes legyen. Az évek csak múltak
felettem, de ezt az egy dolgot olyan pontossággal terveztem, mint még soha
semmit. A kirakós is akkor teljes, ha megvan minden darabja, nos, az én
gyűjteményem még korántsem volt teljes.
Ezen a környéken semmi sem
változott, a fák a házak, a szomszédok. Pontosan ugyan úgy van minden, mint 5
évvel ezelőtt. Nagy léptekkel haladtam a zebrán át, az iskolából hazafelé tartó
diák hadsereggel. Olyan fura ez az érzés, mintha én is közéjük tartoznék,
mintha én is most baktatnék haza a suliból, felkészülvén arra, hogy hogyan
fogom elmondani Vicky nénikémnek a 2-es matek témazárót. A járda szélén haladva
sikerült elkapnom egy 10 év körüli kislány tekintetét. Haja sötét volt, szinte
már fekete s a bőre sápadt. Az ajka íve keskeny volt és halvány rózsaszín
színű. Alacsonyabb volt, mint a többi vele egykorú diák. Haját a szél az arcába
fújta, de kitartóan söpörte ki fél kézzel a mogyorónyi barnás szemeiből. Egy
kicsit öreg kinézetű piros biciklit tolt maga mellet, amelynek vajszínű ölése
volt, és a kormányán egy csengő biggyeszkedett. Szelíden a lány felé
mosolyogtam. Vártam a reakciót, kíváncsi voltam, hogy reagál erre a gesztusra, de
valószínűleg nem komplikáltam bele az 5 éve rohadt külsőmet… Hirtelen lekapta
rólam a tekintetét és szaporábbra vette a lépteit, majd tőlem 4-5 méterrel
felpattant a bicikliére és elhajtott. Kicsit csalódottan ráncoltam össze a
homlokomat, majd zsebre dugtam a kezeimet, és haladtam tovább célirányosan.
Azért csak nem minden a régi…
Figyelmesen fürkésztem a
házszámokat 21, 22, 23. és a jó öreg Lewson család. Felismertem a fehérre és
bordóra mázolt postaládát, annyi év után, még mindig tartja a rongyos
állapotát, szinte már igazi veteránnak számít. Megálltam egy percre, pontosan a
nagy házzal szemben. A verandán még mindig ugyan az a kopott faragott pad lézeng,
amit még Vicky és Bill bácsi faragtak. Sok estét töltöttem kint azon a padon és
fürkésztem a csillagokat, de ennek vagy már ezer éve. Az ajtó mellet lévő
hatalmas ablakot figyeltem. A nappali függönyei változtak a vidám zöld színt
egy tejkaramella színű brokáthatású függöny váltotta fel. Lábaim akaratlanul is
megindultak a bejárati ajtó felé, egyenesen a verandán át. Halkan kopogtam.
Semmi. Ujjaimat a kilincsre tapasztottam és egy határozott mozdulattal
lenyomtam. Az ajtó csukva volt, ezt nem kalkuláltam bele, de ha szerencsém van…
- gondoltam magamban és megindultam a régi pad felé. A kulcs a támlája mögé
volt mindig elrejtve épp úgy, ahogy most is. Diadalittas vigyorral az arcomon csúsztattam
be a kulcsot a zárba majd elfordítottam. Feladat teljesítve.
Belépve a házba ugyan az, az édes illat ütötte
meg az orrom, mint bármikor máskor, mikor beléptem a házba. A nénikémnek a
vanília volt a gyengéje, és illatgyertyák százait vásárolta fel, hogy minden
este meggyújthasson egyet vacsora közbe. Ez a hirtelen jött illatáradat, némi
émelygést indított be a szervezetemben.
A ház üres volt, bár nem éppen
ez volt a tervem, de így is megoldom. Ledobtam a régi kopott cipőmet, majd
ismerkedni kezdtem a régi környezetemmel.
Beléptem a szobámba, de
szörnyű dologgal szembesültem. A holmijaim hatalmas kartondobozokban hevertek,
semmi rendszeretés nélkül. A szekrényem és az ágyam egy nylon fóliával volt
letakarva. A képeim és a rajzaim kegyetlen módon letépdelve hevertek a földön.
Ledöbbenve forgattam a tekintetem ide-oda. Addig
az ember rá se jön, hogy néhány dolog milyen fontos volt az életében, míg el
nem veszíti őket.
Visszaballagtam a földszintre,
és a konyhába masíroztam. Tartanom kellet a tervet, akár mi is történjen.
Kinyitottam a hűtő ajtaját és ösztönösen vettem ki a hozzávalókat egymás után.
A gomba sercegve hullott a serpenyőbe, a szokásosat készítettem, annyi
eltéréssel, hogy most nem Vicky nénim volt a szakács. Ő nem lehetett.
***
Az ajtó halkan nyílt ki az előszobában,
és a bevásárló szatyrok egyszerre értek földet halk puffanással a laminált
padlón. Az asztal meg volt terítve, az ünnepi étkészletet tettem fel most
kivételesen. Én, mint profi háziasszony még az utolsó simításokat végeztem a
vacsorán. A házban a meleg és friss étel aromái lézengtek a levegőben.
Hallottam amint a nagybátyám ütemes lépteivel elindul a konyha irányába.
Igazából el se tudom képzelni, mi járhat most a fejében. Hallottam ugyan hogy
beért a konyhába, de még mindig háttal álltam, egy csipetnyi bazsalikomot
szórtam a készételre. Letettem a fűszernövényt a kezemből, és egy hatalmas
vigyorral az arcomon fordultam meg.
- Bill bácsi! Már úgy hiányoztál! -
köszöntöttem szívéjesen. Dermedt arckifejezéssel meredt rám. Jóval öregebb
volt, mint ahogy emlékeztem rá. A sötét haja idővel megőszült, szemei alatt
hatalmas táskák rajzolódtak ki és az egykor rugalmas és feszes bőrét valami
öreg és ráncos fedő réteg cserélte most fel. Szája félig nyitva volt s szeme az
eltelt két és fél percben meg sem rebbent. Végtagjai szorosan simultak a
testéhez, mint aki karót nyelt. Egy dolog
akaratlanul is szemet szúrt… a vékony kis arany gyűrű. Hát annyi év után még
mindig hordja a bélyeget amivel Vicky néni iránti szerelmét pecsételte meg. Tettem
felé egy lépést, mire ő hátrált egyet. - Kérlek, ne félj tőlem bácsikám. Én
vagyok az Winny! - mosolyogtam felé bátorítóan, hátha kicsit szívélyesebb lesz
velem szemben. Még mindig dermedt szoborként állt és engem fürkészett, de
szerencsére már láttam pislogni, szóval ez elég jó jel. - Az állapotomról
szeretnék beszélni veled. Hidd, el én szörnyen sajnálom, ami történt, tudom,
hogy erre nincs mentség és nem is lehet semmit se mondani… de kérlek szépen hallgass
végig. A kedvencedet készítettem gombás rizottót - bátorkodtam megfordulni és
az asztal közepére helyezni a serpenyőt a gőzölgő étellel a belsejében. - Meg
tudnák beszélni a dolgokat felnőtt emberek módjával? - tekintetem átváltott
szelídre és őszintére. Ajkaimat felfele görbítettem, és reménnyel telin
fürkésztem őt.
Nyelt egy hatalmasat, amibe az
ádámcsutkája is megmozdult. Hezitált egy percet, majd meg lepő dolog történt.
Megindult felém nagy bár bizonytalan léptekkel és magához szorított. Olyan
régen öleltem már át valakit, teljes szívből. Szemhéjamat erőtlenül lehunytam
és csak vártam a további eseményeket. Halk szipogásra lettem figyelmes, de ez
olyan furcsa reakciót váltott ki belőlem, hiszen egymás után gördültek végig a
könnycseppek az én arcomon is. Elfelejthet egy ember érezni olyan hétköznapi
érzéseket, mint az öröm vagy a bánat?
- Kicsi Winny… - suttogta halkan. Nem
szólaltam meg, egy darabig hallgatunk mind a ketten, majd végül levette a
kezeit a hátamról. - Mi történt? - nyöszörögte el-el csukló hangon. majd mind a
ketten helyet foglaltunk az asztalnál.
- Az orvosok is és a pszichiáterem is
meggyőződtek arról, hogy most már meggyógyultam. Azért voltam bent ilyen, sokáig
mert idegösszeomlásom volt, Vicky néni halála szörnyen megviselt. A dokik
szerint nagyon veszélyes volt a helyzetem, de most már jól vagyok, antidepresszánsokat
szedek, és határozottan normálisnak érzem magam – mosolyodtam el. - Ami Vicky
néni halála után történt sose bocsájtom meg magamnak. Nem lett volna szabad rád
támadnom, azt se tudom, hogy hogyan fordult meg ilyesmi a fejembe… sőt igazából
nagyon sok minden fordult meg akkor a fejemben - ráncoltam összezavarodottan a
homlokom. - Annyira sajnálom bácsikám, nem akartam neked rosszat és tudom, hogy
nehéz időket éltél meg akár csak én - a sós könnyek ismét ellepték az arcomat, mire
a férfi felállt és ismét magához ölelt.
- Mind kettőnk számára nehéz idők voltak. De
most már itthon vagy, nem lesz semmi baj! - fonta rám, védelmezően a karját.
Pár perc néma csönd után az előbbi feszült társalgásba ismét visszatért az a
parányi szikra, amely talán beindíthat egy lángoló tűzcsóvát…
Júúj már nagyon vártam az új részt! :D Nagyon tetszik, hogy Winter visszatért a nagybátyjához, bár érzem, hogy valami konfliktus lesz még itt. ;)
VálaszTörlésNagyon jól fogalmazol, és tetszik az eredetiség a történetedben! :D
Kíváncsian várom a folytatást! Siess!
xo. Sam.
Köszönöm szépen a dicsérő szavakat, nagyon sokat jelent.:D Jó érzés hogy tetszik a blogom! :) Olvass tovább! :))
Törlésxoxo: Looney G.
Hogy tud valaki ilyen mesésen írni? Kérlek magyarázd meg nekem. Nagyon tetszett, és alig várom a következő részt. :)
VálaszTörlésMegan
Jajj annyira aranyos vagy!:) *_* Köszönöm szépen. Olyan boldog vagyok hogy tetszik a blogom! :) Köszönöm szépen a komidat! :)
Törlésxoxo: Looney G.